Már hetekkel a Budapest International Documentary Festival megkezdése előtt nézegettem a programot, és akarva-akaratlanul feltűnt, hogy a menekülthelyzet mellett a fogyatékossággal is több film foglalkozik. Lehet, hogy a Premier Kultcafé, lehet, hogy csak valamiféle szociális érzékenység miatt különösen érdekel a téma, mindenképpen meg akartam nézni egy ezzel foglalkozó filmet. A Mesés élet című alkotást választottam ki. Kedd este, fél hét, tehát gondoltam, hogy nem egyedül leszek a teremben. Azonban arra nem számítottam, hogy jóformán a lépcsőn is fognak ülni emberek. Gondolom, hozzám hasonlóan sokan előre elolvasták a film szinopszisát, azonban abban is biztos vagyok, hogy senki nem erre számított.

 

A film látszólag egy átlagos amerikai család átlagosan boldog életét meséli el. Szép ház, két szép kisfiú, elégedett szülők. Owen és bátyja, Walter együtt fedezték fel a világot, Disney meséket néztek, a szabadban játszottak, szóval mindenük megvolt ahhoz, hogy boldog gyerekkoruk legyen. Látszólag. Egyik napról a másikra Owen elcsendesedett, zavarossá vált a mozgása, nem tudott aludni, teljesen befelé fordult, magába zárkózott és ez nyilvánvalóan az egész családot megrémítette. Specialisták hada vette vizsgálat alá, és a diagnózis a vártnál is ijesztőbb volt: autizmus. Nem meglepő a félelem, hiszen mindez a 90-es évek elején történt, amikor nemcsak hogy keveset lehetett tudni az autizmusról, de az a kevés információ egyfajta negatív skatulyába helyezte az azzal élőket. Szóval gyötrelmes időszak elé nézett az egész család, hiszen minden reménysugárra, kis lépésre volt az orvosoknak valami magyarázatuk. Abbamaradtak a különböző programok, játékok, hiszen abban sem volt senki sem biztos, hogy Owen egyáltalán érti, amit mondanak, hiszen reakciót sosem kaptak. Egyetlen olyan családi program maradt napirenden, ami mind a két gyereket lekötötte: a Disney mesék.  Csak ez nyugtatta meg Owent, kicsit kiszakítva saját elméjének világából.

 

A némaság évekig tartott, mígnem nyolc éves korában, bátyja születésnapján szülei elé állt: „Walter nem akar felnőni, épp úgy, ahogy Maugli és Pán Péter sem.” Világossá vált, hogy a Disney meséken keresztül értelmezi a körülötte lévő világot, hogy a mesék dialógusainak segítségével gond nélkül ki tudja fejezni gondolatait, és hogy a jelenetek segítenek neki megélni érzéseit. Owen élete jóformán ekkor kezdődött: kihasználva a mesék iránti rajongását Disney klubot alapított, ahol hozzá hasonló, értelmileg visszamaradott fiatalokkal együtt tud hódolni szenvedélyének, nem beszélve arról, hogy lehetősége volt barátokat, sőt barátnőt szerezni. A filmben a Disney-mesék fejlődésének segítségével követhetjük végig Owen felnőtté válását, honnan jött és hová tart, hogy boldogul egyedül egy saját lakásban, hogy éli meg és teszi túl magát egy szerelmi csalódáson, hogy emlékszik vissza gyerekkorára és hogy látja most saját magát. Ami talán még jobban szemlélteti és érthetőbbé teszi számunkra a fiú lelki világát, azok saját rajzai és történetei. Az iskolai megaláztatások feldolgozására sajátos módszert használ, a Disney mesék mellékszereplőit egyfajta segítőkként mutatja be saját meséjében, ahol őt segítik, ott vannak neki a bajban és sosem hagyják el egymást.

 

Első hallásra egy igazán magával ragadó, bájos sikertörténetnek tűnhet Owen sztorija, de nem úgy kell elképzelni, mint egy szomorú, megható, de happy end-del végződő családi történetet.  Ami szerintem a film kulcsa, ami miatt nem „csak” egy autizmusról szóló film, s ami miatt egy átlag néző is közelebbinek érezheti a történetet , azok a családtagok beszámolói. A szülők még mindig szívbemarkolóan intenzíven emlékeznek a kezdetekre, minden kétségbeesett pillanatra, boldog reménysugárra és csalódásra, és nem mellékesen rettentően büszkék fiúkra, hogy betegsége ellenére mostanra jóformán önálló életet él. Walter helyzete számomra kicsit megrendítőbb, hiszen már egészen kisgyerek kora óta szembesülnie kellett egy olyan dologgal, amit felnőtt fejjel is nehéz kezelni, nem beszélve arról, hogy bár mindig önzetlenül támogatta öccsét, neki nem járt ki részéről ugyanez a figyelem, és melyik embernek ne lenne néha szüksége a testvére bátorító szavaira nehéz időszakokban. Azonban ez igencsak nehéz egy olyan fiú számára, aki a Disney mesék miatt nem ismer olyan negatív élethelyzeteket, mint például a szakítás. Szóval a megingathatatlan szeretet ellenére gyerekként és felnőttként egyaránt kihívást jelent egy sérült testvér mellett élni, hiszen gondolni kell arra is, hogy eljön majd az a nap, amikor már a szüleik sem tudnak segíteni nekik, és akkor ő marad egyedül Owennek. És ez félelmetes. Fokozottan megható, szinte szívbemarkoló a jelenet, amikor erről beszél, a saját szülinapján, amikor évről-évre rájön, hogy ez a nap egyre közeledik, és nem érzi magát felkészülve erre. Nem önzőségből, mert nem ilyen életet képzelt el magának, hanem mert a legjobbat akarja testvérének, minél jobban felkészíteni az életre, és megvédeni, amitől csak tudja.

 

Idősebb testvérként a Walterrel való azonosulás volt számomra a legkézenfekvőbb, már a film nézése közben is mélyen elgondolkodtatott a helyzete, azonban arra nem számítottam, ami a film után következett. A műsorban láttam, hogy lesz Q&A a vetítés után, azt hittem egy szakértő fog válaszolni a közönség kérdéseire.  Mindenki meglepetésére az autista fiú bátyja sétált be a terembe, s teljesen őszintén, tabuk vagy terelések nélkül válaszolt minden olyan kérdésre, amit a film nem válaszolt meg, s még a záró után is szívesen elbeszélgetett a teraszon bárkivel. Bennem az ő jelenléte, személyes története tudatosította azt, hogy ez nem csupán magáról az autizmusról szól, hanem arról, hogy mi hogyan élhetünk együtt ezzel.

 

De hogy igazából miért is fontos az, hogy ezt megtanuljuk? Sajnos még mindig kényes téma a mozgáskorlátozottakkal és értelmi sérültekkel való együtt élés. Legegyszerűbb példa, amivel minden nap találkozunk: a tömegközlekedés akadálymentesítése, ami hatalmas csapda lehet például egy kerekes székes számára, de sajnos az értelmi fogyatékosokkal való kapcsolatteremtés sem beszédtéma. Sokan ódzkodnak tőlük, és fel sem fogják, hogy bár sérültek, ugyanúgy éreznek, mint bárki más.
 

Owen történetének segítségével testközelből láthatjuk, hogy nekik is ugyanazok a problémáik és félelmeik vannak, mint bárki másnak, s az autizmus, vagy más fogyatékosság ellenére, azzal együtt lehet teljes életet élni, de csakis egy elfogadó közegben. A Premier Kulcafé és a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány is azért létezik, hogy egy ilyen közeget teremtsen.